Ha valaki a Hagyományok Háza Hálózatának a része lesz, aláírja a szerződést és visszamegy, mi az első teendője? Megkeresi az első kapcsolódási pontokat?
Még csak meg sem kell keresnie, hiszen benne van. Ők, a helyi emberek pont azért fontosak, mert eddig is ezzel éltek. Nekik nem kell bemutatni a helyi viszonyokat. Molnár Szabolcsnak a Heveder együttesből nem kell bemutatni Szalay Zolit a Tiszta Forrás Alapítványtól Csíkszeredában, mivel táncházat és minden mást muzsikál a régióban, amit kell. Inkább az a gond, hogy miként lehet a sok programot összeegyeztetni, és hogy mindenki érezze, hogy meg van becsülve. Ez egy civil mozgalom, és nem az a feladatunk, hogy hivatalt játsszunk, vagy hogy Budapestről fölényesen megmondjunk bármit is a helyieknek, hanem pont fordítva, segíteni kell a helyieket. Segíteni kell a meglévő programok fennmaradását, újakat kell szervezni, pénzügyi és szakmai segítséget kell nyújtani. Az, hogy Magyarországról Vizeli Balázs kiment a gyimesi bálba, az nekik segítség, mert ma ő játssza talán a legszebben és legjobban a gyimesi népzenét. Vagy ha Juhász Zoltán, a legjobb furulyás elmegy egy székelyudvarhelyi furulyakurzusra, az kézzel fogható segítség.
Mi a következő lépés?
Fokozatosan épülünk ki, és reméljük, egyre jobban tudjuk teljesíteni a kéréseket, eleget teszünk a kívánalmaknak. Utána pedig fizikailag is szeretnénk központokat építeni. Például Székelyudvarhelyen előzetes szándék van arra, hogy a régi mozi épületét részben vagy egészben erre a tevékenységre odaadják a helyi egyesületnek. Ezt a munkát segítenünk kell. Ahogy fejlődik a dolog,
el kell érnünk, hogy ne megtűrtként legyünk itt-ott-amott, hanem legyen egy helyünk.
Viszont annyira az utolsó utáni órában vagyunk, hogy első körben nem a fizikai-infrastrukturális feltételekkel kellett foglalkoznunk.
Hogy fogadják a helyiek a Hagyományok Háza képviselőjét?
A helyiek mindig jól, örülnek neki. Vannak alapszabályaink, mint említettem: nem mi mondjuk meg Budapestről, mit kell Mezőbergenyében táncolni. Ha megkérdeznek minket, hogy mi a véleményünk egy ilyen programról, akkor persze elmondjuk. Nem küldünk sehová hívás nélkül magyarországi szakembert. Ha hívnak minket, szívesen segítünk. Nem érzékeltetünk semmiféle kultúrfölényt: még ha lenne is, abban segítünk, amiben úgy érzik, hogy ők rászorulnak. Ha ők nem ismerik fel a szükséget, akkor teljesen mindegy, hogy mi mit csinálunk. Nagyon rossz példák vannak előttünk: amikor Észak-Erdély visszacsatolásakor magyar adminisztrációt küldtek a területre, abból óriási gondok lettek, ahogy a 2004-es népszavazás is nagy károkat okozott. A legfontosabbnak a szemléletváltást tartom: hogy felébresszük az embereket, s ez Erdélyben sokkal könnyebb, mint Magyarországon, mert ott még megvan a hagyomány parazsa.
S hol a legnehezebb?
Szerintem Délvidéken. Ott olyan durva károkat okozott a délszláv háború, hogy az ottani magyar kisebbség azóta sem jött teljesen helyre. Olyan masszív lakosságcserék voltak az elmúlt húsz évben, hogy maga a hagyomány is károsodott ezáltal.
S lehet még tenni ott valamit?
Persze, nagyon sikeres például a tamburás tanfolyamunk. Azt mindenki szereti, még jönnek a szerbek is. Sokan próbáltak bennünket lenacionalistázni, de mi tudjuk, akik Bartók Béla szellemiségével benne vagyunk a mozgalomban, hogy ez a mozgalom aztán tényleg tiszta lelkű. Ott voltak a görög, a zsidó, az ír, a délszláv táncházak, mind Budapesten, hogy csak párat említsek. Miről beszélünk? Sem nacionalisták, sem internacionalisták nem vagyunk, hanem egészséges, lokális tudatú magyarok.
Nyitófotó: Földházi Árpád